Nicole Roukema története: NEILSBŐL NICOLE LETT „Most már valóban önmagam tudok lenni”

NEILSBŐL NICOLE LETT
„Most már valóban önmagam tudok lenni.”

*A cikket (Neils werd Nicol) eredetileg 2002 novemberében tették közzé az LGK T&T honlapján, holland nyelven.

Angol

Fordította: Bence

[Megjegyzéseket, visszajelzéseket a fordító

a következő e-mail-címen vár: bencesrac"AT"freemail.hu]



Nicole tizenhárom éves lány. Alig két évvel ezelőtt még fiú volt, és Neilsnek hívták. Úgy döntött, hogy még fiatal korában nemet vált. A szüleivel közösen úgy döntöttek, hogy lányként kezd élni. Nicole lánynak érzi magát, és lányként is jelenik meg. Műtéti úton azonban még 18 éves koráig nem változtathatja meg a nemét.


Korai évek
„Két évvel ezelőtt mindannyian megkönnyebbültünk, amikor megkaptuk Neils pszichológiai vizsgálatának eredményét az egyetemi orvosi klinikától” - meséli Nicole édesanyja otthonuk nappalijában.
„Végre minden világos lett. Neils nagyon kicsi korában is lánynak érezte magát. Érzéseinek orvosi leírására a nemi diszfória kifejezés használható. Végül elismerték, hogy Neilsnek lánynak kellene lennie. Nyíltan beszélhettünk róla. Még a férjem is, aki mindig határozottan fiúnak tartotta Neilst, csak annyit mondott, hogy „Jó, ha így van, ám legyen.”

Amikor Neils egészen kicsi volt, Greet már akkor is észrevette, hogy más, mint a másik fia. „Csöndes volt, kedves, ragaszkodó, hallgatag. Háromévesen a nővérére akart hasonlítani, az ő ruháit akarta fölvenni és szoknyát akart hordani.” A korkülönbség ellenére – a nővére nyolc évvel idősebb nála – mindig nagyon szépen játszottak együtt. Tipegő és ovis korában is mindig a babák körül sertepertélt! Ötödik születésnapjára Barbie-babát kért. „Soha nem találtam különösnek, nem is foglalkoztam sokat a dologgal. Teljesen elfogadható dolognak tűnt ez Neilstől.”

Vizsgálat
Neils hatéves korában kezdett nyíltan beszélni arról, hogy ő lány. Szorongani kezdett, bepisilt az iskolában, aztán éjjel is. A szülei aggódni kezdtek, és elvitték egy urológushoz. Az urológus mindenféle vizsgálatot végzett, de nem talált semmiféle testi rendellenességet. Mindent megpróbáltak megváltoztatni körülötte, hátha valami javít a helyzeten, de a probléma továbbra is fennállt. Nyolcéves korában pszichológiai tesztet végeztek nála, hogy kiderítsék, milyen más problémák állhatnak esetleg a tünet mögött. Az eredmény teljes meglepetés volt: „Azt gondoljuk, hogy Neils lányként boldogabb lenne” – mondta a vizsgálatot végző pszichológuscsoport vezetője. „Azt gondoljuk, hogy élete egy későbbi szakaszában esetleg nemet fog váltani, ha megengedik neki, hogy az érzéseire hallgasson.”

Lányos
Greet így mesél a reakciójáról: „Először halálosan megrémültem. Nem tudtam, hogy ilyen van vagy lehet egy fiúgyerekkel. A férjem nagyon nehezen törődött bele. Először nem is említettük Neilsnek. Komolyabban kezdtem odafigyelni rá. Arra gondoltam, hogy talán valóban igaz, de aztán: „Nem, nem lehet.” Ezalatt az idő alatt mindig szoknyát akart húzni, amikor hazaért az iskolából. Amint hazaért, azonnal átöltözött szoknyába. Amikor a férjem hazaért, levetette Neils-szel a szoknyát. Gyűlölte, hogy a fiam szeret szoknyában járni. Megparancsolta Neilsnek, hogy soha többé ne viseljen szoknyát. De ez még nem minden. Megpróbáltam kinevelni Neilsből a lányos játékokat és megváltoztatni a hozzáállását. Nagyon kislányos volt! „Mit tehetnék ez ellen?” – gondoltam, és elöntött a kétségbeesés. Két évig küzdöttem a lányosság ellen, még egy pár közeli barátomnak is mertem róla beszélni. Ők is érezték, hogy szokatlan a viselkedése, de nem tudtak tanácsot adni, hogy mit kezdjek vele. Ennek ellenére mindig meghallgattak, és hagyták, hogy szabadon beszéljek róla.”

Fölismerés
Greet akkor ismerte föl a problémát, amikor a televízióban látott egy filmet olyan gyerekekről, akiknek transzszexuális érzéseik vannak. „Döbbenetes volt a fölismerés. A tévében mutatott kisfiúk pontosan olyanok voltak, mint Neils, boldogan babáztak, és mindenféle lányos dolgot csináltak. Akkor jöttem rá, hogy valamit kezdenem kell a dologgal.” A Berdache nevű szervezeten keresztül (amely a nemi diszfóriával élő gyerekek szüleinek önsegítő csoportja Hollandiában) kapcsolatba lépett Cohen professzorral, aki e területre szakosodott. Greet bejelentkezett hozzá. Kétségei azonban továbbra is megmaradtak: „Valóban ez kell Neilsnek?”

Fényképek nézegetése
Amíg Greet behozta a kávét, mi képeket nézegettünk. Egyszer csak két lány jött be a szobába. Nicole volt az egyik, nővére, Ciska (21) a másik. Leültek a kanapéra. Nicole hosszú, szőke haja lófarokba volt kötve. Farmerban és fehér pulóverben volt; egy szívesen sportoló tizenhárom éves lány, aki enyhén sminkeli magát. A fényképalbum az asztalon volt. „Nézzétek csak meg” – mondja Nicole – „ezek akkor készültek, amikor még csak négyéves voltam.” Megmutatja a fényképet, amely egy kicsi szőke lányt ábrázol. Ciska tovább lapoz a fényképek között. Felnevet. „És itt van Nicole! Amikor feleségül mentél Mimihez, a játék mackóhoz, én pedig összeadtalak titeket mint anyakönyvvezető! És itt… a kedvenc kék szoknyád van rajtad. Az ÉN szoknyám!” – teszi hozzá. Nicole arca felvirult ennek hallatán: „Olyan szép szoknya volt! Amikor megperdültem benne, csodásan pörgött!”

Ugrókötelezni akart
Neils tízéves volt, amikor először bejelentkeztek Cohen professzorhoz. Greet elmondta a professzornak, hogy Neils mindig is lányosan viselkedett, és mindig lányos játékokat játszott. Nicole: „Ez nekem mindig is természetes volt. Sosem gondoltam azt, hogy más vagyok, mint a többi fiú. Természetesnek tartottam, hogy jobban szeretek lányokkal lányos játékokat játszani” Az iskolában minden idejét a lányokkal töltötte, a szünetekben velük ugrókötelezett. „Senki nem találta furcsának, nem is nézték rossz szemmel.” Ciska: „Elkezdtem Neilsen gondolkodni. Az osztályomban volt egy meleg fiú. Azt gondoltam, hogy a finomságával, kedves, gyengéd modorával nagyon hasonlít az öcsémre és nagyon különbözik a legtöbb fiútól.”

Összeáll a kép!
A következő lépés a részletekbe menő pszichológiai vizsgálat volt. Neils és a szülei négyszer mentek vissza az egyetemre. A végeredmény megerősítette a sejtéseket. Greet: „Cohen professzor elmagyarázta nekünk, hogy bár Neils még nagyon kicsi, ő maga is úgy érzi, hogy valójában lány, és tudta, hogy nem úgy érez, mint a többi fiú.” Neilsen kívül a szülők számára is kezdett összeállni a kép. Nicole: „Akkor végre kezdtem teljesen megérteni a dolgot. Azért pisiltem be, mert nem éreztem magam rendben fiúként. Az iskolában elég hamar kijöttem a sodromból. Nem lehettem lány, pedig az akartam lenni. Szörnyű volt, most hogy így visszagondolok rá. Legbelül az a gondolat gyötört, hogy nem lehetek önmagam. Otthon nem csúfoltak, nem piszkáltak, és rájöttem, hogy nem teljesen ostobaság, hogy lánynak öltözöm, vagy hogy babázok az ágyamon. Csak az iskolában éreztem úgy, hogy vissza kell fognom magam, hogy a többi fiú ne gondolja, hogy túlságosan fura vagyok, amikor a lányokkal lányos dolgokról beszélgetek."

A szülök megpróbáltatásai
Miután a pszichológiai vizsgálat eredménye napvilágot látott, felgyorsultak az események. Nicole akkor tizenegy éves volt. Elmentek a Berdache nevű szervezet egyik találkozójára. Greet: „Amikor odaértünk, Neils elámult, hogy milyen sok hozzá hasonló gyereket lát.” Ciska: „Én is vele voltam, és eltátott szájjal bámultam. Azt gondoltam: igen, az a lány igazából fiú, az a fiú pedig igazából lány. Neils állapotának végre lett neve, én pedig csak ekkor kezdtem rájönni, hogy sok ilyen gyerek van, és hogy ez teljesen normális.” Azon a napon Neils játszott a többi gyerekkel, és több kortársával összebarátkozott. Másnap nem akart fiúként iskolába menni. Amikor hazajött, azt mondta, hogy olyan szomorú volt, hogy sírt is az iskolában. Aztán azt mondta: „Tegnap teljesen önmagam lehettem”.

A neheze!
Neils mindenkinek el akarta mondani az iskolában, hogyan érez, de túlságosan ideges volt, és nem merte megtenni. Greet személyesen beszélt az igazgatónővel. Ő azt javasolta, hogy előbb a gyerekek szüleinek mondják el, hogy ők magyarázhassák el a dolgot otthon a gyerekeiknek. Így aztán az egyik szülői értekezleten elhangzott, hogy Neils lány akar lenni. Greet így számol be a történtekről: „A bejelentést halálos csönd követte. Előttük álltam és izzadt a tenyerem. Aztán két szülő elkezdett tapsolni: Milyen bátor vagy, hogy ezt ilyen nyilvánosan elmondod nekünk! – ez volt a reakciójuk. Másnap valaki más édesanyja almatortát hozott nekem. Soha nem szégyelltem magam Neils miatt. Csak attól tartottam, hogy nem fogják megérteni, elfogadni. Mindig azt gondoltam, hogy csak én értem meg és fogadom el őt. Attól tartottam, hogy az emberek esetleg azt gondolják majd, hogy ez nem az ő dolguk, vagy hogy a nem születéstől kezdve nyilvánvaló, és azt nem szabad megváltoztatni.”

Hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, írt egy levelet is, amelyet az egyházközösség hírlevelében jelentettek meg. Nagyon pozitív visszhangra talált. Greet: „Neils időnként szaxofonon kísérte az ifjúsági istentiszteletet. Időnként lányosan fogta össze a haját, vagy egy-egy darab ékszert viselt. Emiatt mindig kényelmetlenül éreztem magam. Éreztem, hogy a férfiak azt gondolják: miféle anya az, aki megengedi, hogy a fia ilyen lányosan nézzen ki?! Most, hogy megtudták, ki ő, és nem volt többé ostobaság, sokkal jobban éreztem magam.”

Neilstől Nicole-ig
Az osztálytársak is jól fogadták, amikor Neils mindenkinek elmondta, hogy igazából lány. Sok kérdéssel halmozták el. Néhányan mindvégig sejtették a dolgot. Most már teljes mértékben elfogadják. Neils ezután azonnal beszerezte első lányruháját. Nicole: „Egy mellény volt és egy rövid pulóver, amit virágok díszítettek.” A haját is elkezdte növeszteni, és lánynevet választott magának, a Nicole-t. „Először nehéz volt az új nevet használni” – mondja Greet. „Nagyon furcsa volt.” Egyszer viccből így szólítottam: „Hé, Nicolleke”. A férjem gyakran hibázott. Nem sokkal később úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy az egész egyházközösség találkozzon az új „Nicole”-lal. Azt terveztük, hogy a nyári szünet idején két hetet barátokkal töltünk. Végre Nicole teljesen lányként jelenhetett meg. „Ez vagyok én!” – mondta. Sokan megcsodálták és megdicsérték lányos megjelenését és viselkedését!”

Kezelés!
Nicole most olyan gyógyszereket kap, amelyek megelőzik a férfiakra jellemző pubertást, bár a teste még nem kezdett serdülni. A gyógyszer megakadályozza, hogy kialakuljon az arcszőrzet, és hogy a hangja erősen mutálni kezdjen. Megvannak az előnyei annak, ha a nemi átalakító műtétet később végzik el, bár Nicole egyértelműen a lehető leghamarabb túl akar lenni a műtéten. Greet: „Amikor beadtam neki az első tablettát, még mindig átfutott az agyamon, hogy vajon a lehető legjobbat tesszük-e neki. De nagyon alaposan végiggondoltuk a dolgot. Az adott pillanatban dönteni kell. Az operációig visszafordítható a dolog, vissza tudják hozni a fiú Neilst, ha ő ezt akarja. Pillanatnyilag nagyon szerencsés új társadalmi szerepében.” Mikor ezek a szavak elhangzanak, Nicole büszkeségtől és szeretettől ragyogó pillantást vet édesanyjára. Ciska töri meg az intim hallgatást: „Sose gondoltam, hogy le kellene állítani. Az ember nem azért csinálja ezt végig, hogy aztán visszaváltozzon, visszavonjon mindent. Csodálom Nicole-t. Figyelemmel kísértem az egész folyamatot, amin eddig átment. Nem mintha én úgy érezném, hogy meg kell változtatnom a nememet. Tudatosult bennem, hogy az lehetek, aki lenni akarok. Nem kell számításba vennem más emberek véleményét vagy nézeteit. Nicole-t is megilleti ugyanez.”

Csúfolódás
Annak ellenére, hogy az osztálytársai először elfogadták Nicole-t, a bántás és a csúfolódás még mindig követi őt. A gond többnyire a más osztályokba járó gyerekekkel van, akik nem ismerik a teljes történetet, vagy mások telebeszélték a fejüket. Néha úgy csúfolják, hogy „transzvesztita”. Most már középiskolába jár. A történet hamar végigjutott az iskolán: „Van egy transzvesztitánk a suliban!” Greet levelet küldött a szülőknek, de időnként még mindig vannak incidensek. „Nemrég az egyik szünetben két lány jött oda hozzám, és leültek mellém” – meséli Nicole. „Ez a lány itt mellettem igazából fiú” – mondta az egyik lány a másiknak, hogy én is halljam. Nagyon kellemetlen, hogy mindig meg kell indokolnom, hogy miért vagyok lány.” Többnyire jól kezeli a bántást. Van egy pár jó barátnője, akikkel mindent megoszt. „Mindig lányként bánnak velem, és sosem gondolnak másra.”

Nicole szobája
Nicole szobájának ajtaján egy mozaik van, amely a nevét formázza, és amelyet ő készített. „Van egy másik is valahol, amire Neils van írva” – mondja. Megmutatja a másik plakettet is, aztán elteszi; a múltjához tartozik, nem a jelenéhez. Szobája tele van plüssjátékokkal és Barbiekkal. „Hát, van vagy harminc.” – mondja. Fekete Barbie, balerina, még terhes Barbie is. „Nézd, ha kiveszed a gyereket a hasából, megint lapos lesz.”




Türelmetlenség és csalódás!
Nicole lányként gondolkodik, bár a teste még egy fiú teste. „Szerintem rém unalmas, hogy péniszem van” – mondja. „Még mindig a rossz bőrben vagyok.” Tizenhat éves korában elkezdheti a hormonkezelést, elkezdenek növekedni a mellei. Tizennyolc éves korában átmegy azon a műtéten, amelynek során eltávolítják péniszét, és hüvelyt képeznek neki. De erre még öt évet kell várni. „Eléggé félek attól, hogy föl kell, hogy vágjanak ehhez, de különben alig várom, hogy leteljen az öt év. Időnként kétségbe esem, hogy milyen sokat kell még várni. Közben mindent el kell odáznom. Beleszerettem egy fiúba, de amikor megtudta, hogy még mindig péniszem van, nem akart többé látni. Megértem, hogy visszataszítónak tartja, de nagyon megbántott. Csak annyit tudtam tenni, hogy beszéltem erről a barátnőimnek és jól kisírtam magam.”

Egy nap nő leszek!
Nicole ismét felélénkül: „Már melltartót hordok! A kosár fehér csipkével van szegélyezve. Először válltöméssel tömtem ki, de most már szilikon mellpótlót használok, amely valószerűbben néz ki, és szép mellem van tőle. Nicole álma: „Egy napon teljes értékű nő leszek, és lesz családom. Tudom, hogy természetes úton nem lehet gyermekem, de szeretnék örökbe fogadni. Egy napon híres színésznő is akarok lenni.”

„Hogy mihez fogok kezdeni, amikor tizennyolc éves leszek és végre teljes értékű nő?

Nagy ünnepséget tartok és … szerelmes leszek!”





Itt olyan fényképek következnek, amelyek Nicole-ról készültek, és amelyek nem szerepelnek az eredeti cikkben.


Nicole egy holland tévéműsorban, amely fiatal transzszexuálisokról készült.












*A cikk eredetije, Neils werd Nicole, 2002 novemberében jelent meg holland nyelven, a „Landelijke Kontaktgroep T&T (LKG T&T)” nemi diszfóriával kapcsolatos információt nyújtó honlapján, „Friend number 48, through Gijsbers” forrásmegjelöléssel. A cikket Barbara Blake fordította angolra. Barbarának is van egy tizenéves transznemű lánya, és hajlandó másokkal megvitatni a felmerülő kérdéseket. Kapcsolat: barbara_blake65 (at) yahoo.co.uk [A magyar fordítás az angol szöveg alapján készült. A ford.] Szintén Barbara Blake fordította hollandról angolra a következő cikket: NICOLE BESZÉDE AZ OSZTÁLYÁHOZ: „Anyu, lány akarok lenni!” „Rossz test… A fiúknak kukijuk van!”







NICOLE BESZÉDE AZ OSZTÁLYÁHOZ
„Anyu, lány akarok lenni!”

Nicole (13) egy olyan televíziós műsor vendége volt, amely nemi diszfóriával élő gyermekekről szólt. Elhatározta, hogy mesél magáról az iskolatársainak, és elmagyarázza nekik, hogy mit jelent a nemi diszfória. Ezt a beszédet írta meg:

Nemi diszfória. Mi a nemi diszfória? A nemi diszfóriával élő fiúk úgy érzik, hogy lányok, és lányokként is viselkednek. És fordítva: a lányok úgy érzik, hogy igazából fiúk.

Én egy ilyen fiú vagyok!

Barbiekkal és más lányos játékokkal játszom, ékszert viselek. Már hároméves koromban tudtam, hogy nem akarok fiú lenni; feltűztem a rövid hajamat, gyűrűt és karkötőt vettem fel, és szoknyát hordtam. Imádtam a nővéremmel és az ő babáival játszani.

A fiúk általában utálnak babázni, de szívesen játszanak játék katonákkal vagy legó cowboyokkal. Nekem is van legóm, de az mind boszorkány meg királylány.
Lányokkal szeretek játszani, vagy inkább egyedül maradok. A fiúk imádnak focizni, de ezt fölösleges elmagyaráznom, tudjátok úgy is!

Amikor a születésnapomon bementem az iskolába, mindig el kellett mondanom, hogy mit kaptam. Mindig kaptam olyasmit, amiről mesélhettem, például egy könyvet vagy egy játékot. Egyszer nem kaptam mást, csak egy Barbie-t, arról pedig nem mertem mesélni! Sokszor lánynak néztek, mert olyan magas a hangom, de semmi mást nem tudtak rólam. Most már szabad teljesen lányként viselkednem, és nem kell úgy tennem, mintha valaki más lennék!

Láttunk egy tévéműsort, ami egy olyan fiúról szólt, aki lányként öltözött, és babázott. Akkor kezdtük megérteni, hogy mi a helyzet! Miután a szüleim látták ezt a fiút, Willemet a tévében, megértették, mi az a „nemi diszfória”, és hogy nekem is ez van. Anyu levelet írt az NCRV-nek [Holland műsorszolgáltató társaság. A ford.], akik megadták neki egy önsegítő csoport telefonszámát, amelyet nemi diszfóriás gyerekek szülei indítottak. Aztán Anyu elvitt Cohen professzorhoz Utrechtbe, ahol megvizsgáltak, és tanácsokkal láttak el. Cohen professzor kérdőívet küldött a szüleimnek, a tanáromnak és nekem.

Sokféle vizsgálaton kellett átmennem. Először egy olyan szobában kellett ülnöm, amelyikben félig áteresztő tükör volt. A másik oldalról be lehetett látni anélkül, hogy a szobában lévő ember látna téged. A tükör mögött ült Cohen professzor és a két asszisztense. A szobában fiú- és lányjátékok voltak, meg színes ruhák. (Engem csak a szépek érdekeltek!) Az asszisztensek gondosan megfigyeltek, miközben játszottam. Aztán kérdésekre kellett válaszolnom meg ábrákat kellett kiegészítenem, aztán sokszor elbeszélgettem Cohen professzorral. A vizsgálat eredménye az volt, hogy nemi diszfóriás vagyok.

Vérvizsgálaton is át kellett esnem; ezt csak gyerekeknek kell megtenniük, mert még nem tudják, hogy miért van az, hogy bizonyos gyerekek ilyenek, mások pedig nem. A szülők önsegítő csoportját „Berdache”-nak hívják, de mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy harmadik nem, nem férfi, nem nő, valami köztes. A szó észak- és dél-amerikai indián kultúrákból ered.

A csoport tavaly májusban családi napot rendezett Utrechtben. A nemi diszfóriás gyerekek és családtagjaik egy játszótéren találkoztak. Én akkor mentem oda először. Maikel megígérte, hogy bemutat mindenkinek. Odamentünk a kunyhókhoz, ahol a többi gyerek is volt, és akkor találkoztam Guido-val, Valentijn-nel és Jamie-vel. Együtt játszottunk.

A nagy házban voltak olyan férfiak, akik festették a hajukat és sminkelték magukat. Yvette-et és Jerke-t és láttam, akik a tévében is szerepeltek. Ez azonban még csak a kezdet volt. Másnap úgy döntöttem, hogy mindenkinek beszélek magamról.

A családi napon új barátságot kötöttem – Jamie-vel. Levelet írtam neki, és föl is hívtam telefonon. Azt mondta, hogy szeretne meglátogatni. Anyu beleegyezett, hogy nálunk aludjon, így hát meglátogatott. Nagyon örülök, hogy van egy barátom, aki olyan, mint én.

Lábjegyzet:

Mielőtt beszéltem az osztállyal, a tanárom úgy döntött, hogy jobb, ha előbb a többi gyerek szüleinek mondjuk el, hogy ők mondhassák el ezt rólam a gyerekeiknek. Aztán előadhattam a beszédemet! Azt gondoltam, hogy a gyerekek nem fogják elsőre megérteni, mert a szüleik sem értik, és én nem tudom rendesen elmagyarázni.

Miután előadtam a beszédemet, az osztály küldött nekem egy képeslapot, amin az állt, hogy elfogadnak, ahogy vagyok!

Nemrég megkértek, hogy beszéljek egy másik csoportnak is. Elég ideges voltam, és amikor belekezdtem, hallottam, hogy remeg a hangom, de az idegesség hamar elszállt.

Még mindig sokan vannak, akik nem értik és nem tudják, hogy ki vagyok. Valószínűleg azt gondolják, hogy furcsa vagyok, amikor azt látják, hogy lányruhát viselek, és fülbevalót, és ki van lakkozva a körmöm.

Nicole


Vissza a TS-információs részhez: „A korai nemváltás”

Vissza Lynn TS-információs oldalára
Vissza Lynn honlapjára (Hu)