2004. június 14.
© 2004, Woman's Own
Minden jog fenntartva.
A lányom bátor választása
Anke fiút szült, akit Johannesnek nevezett el, de aki most már Johanna.
Ez az ő bámulatos történetük…
Írta: Hannah Cleaver
Fényképek: Karsten Thielke
Anke idegesen ment lányával, Johannával az
iskolába. A nyolcéves gyermek szoknyában volt, hosszú, szőke haja gondosan
kifésülve, pontosan úgy nézett ki, mint akármelyik barátnője.
Amikor az anya, Anke (44) búcsúcsókot nyomott Johanna arcára, aggódó imát
mondott magában, remélve, hogy lánya elég erős lesz, hogy elviselje az előtte
álló napot.
Johannának az a döntése, hogy szoknyában megy iskolába, biztosan rengeteg
csúfolódást, bántást fog kiváltani, esetleg panaszkodó szülők fognak
betelefonálni Hamburg melletti iskolájába. És mindez azért lehetséges, mert
Johanna Johannesként, fiúként született, de olyan fiúként, aki mindenáron
lányként akart élni, ahogyan mindig is érzett.
Johanna, aki most 14 éves, a legfiatalabb német, akinek engedélyezték, hogy
olyan gyógyszereket kapjon, amelyek meggátolják férfivá érését, és segítenek
nőiesebbnek lennie.
Havi rendszerességgel kap a
tesztoszteron hatását ellensúlyozó hormonokat, amelyek megakadályozzák, hogy
férfivá serdüljön, és naponta szed ösztrogént tartalmazó hormontablettákat,
amelyeknek finom, nőies vonalait köszönheti.
„Most már normális lánynak érzem magam” - mondja Johanna. „Kétéves koromtól
kezdve kérdezgettem a szüleimet, hogy fiú vagyok-e vagy lány, és mikor azt
mondták, hogy fiú, sírni kezdtem. Tiltakoztam, ha fiúruhát adtak rám otthon, és
amikor óvodába mentem, mindig a lányokkal játszottam, sosem a fiúkkal.”
Rokonai tiltakozása ellenére Anke nem próbálta meg elnyomni Johannának azt a
vágyát, hogy lányruhát vegyen fel, és lányként viselkedjen. „Az emberek azt
mondták, hogy félrenevelem a gyerekem, lányt csinálok belőle, de tudtam, hogy
helyesen cselekszem” – mondja Anke.
Amikor azonban Johanna elérte azt a kort, amikor általános iskolába kellett
mennie, Anke egyre jobban aggódott miatta, és aggodalmait megosztotta a
terapeutával, aki a kar- és hátfájdalmait kezelte. A terapeutáról kiderült, hogy
egyben pszichológus is, akinek fő területe a transzszexualizmus. Azt javasolta
Ankénak, hogy forduljon Hans Georg van Hersté-hez, aki a társadalmi nemek
szakértője. A specialista megerősítette abban, hogy 1000 emberből egynek vannak
transznemű problémái.
„Nagy megkönnyebbülés volt hallani, hogy Johanna nincs egyedül” – mondja Anke.
Annak ellenére, hogy sokkal többet tudott a nemi identitással kapcsolatos
kérdésekről, Anke úgy döntött, hogy Johannát fiúruhában járatja az iskola első
évében. A következő nyáron Anke és Hans Georg van Herste megvitatták, hogy
Johanna készen áll-e arra, hogy az iskolában is lányruhát viseljen. „Megkérdeztük
őt is, és azt mondta, igen” –mondja Hans Georg. „Határozottan ezt akarta.”
„Én viszont azt akartam, hogy legyen teljesen biztos a dolgában” – mondja Anke.
„Otthon
és az utcán meg tudtam védeni, de az iskolában egyedül kellett boldogulnia.
Elmagyaráztam neki, hogy támogatni fogom, bármit választ, de a lelkem legmélyén
meg voltam rémülve. Tudtam, hogy az elkerülhetetlen ellenérzések, amelyekkel
szembe kell néznie, csak egyre erősödnek majd, ahogy növekszik.”
De
Johanna eltökélt volt, és Hans Georg és Anke még azon a nyáron értesítették az
iskolai tanárait és a szülőket, hogy az iskolaév kezdetétől Johanna lányként
jelenik meg. Egyben a szülők támogatását is kérték.
„Amikor az első nap visszamentem a régi osztályomba, néhány fiú furcsán nézett
rám. Néhány lány odajött hozzám kérdezősködni, de a barátnőim azt mondták, hogy
nagyon örülnek, és büszkék rám, hogy ilyen bátor vagyok” – mondja Johanna.
Johanna önbizalma a csúfolódás ellenére is egyre nőtt. Három évvel később
azonban el kellett hagynia a kisiskola viszonylag biztonságos berkeit, és a
keményebb feltételeket kínáló felső tagozatra kellett továbblépnie. Ott aztán
újra meg kellett küzdenie azért, hogy lányként fogadják el, és ezúttal nagyobb
akadályokat kellett legyőznie.
„Néhány tanár szándékosan Johannesnek hívott, mert azt mondták, ez a név
szerepel a hivatalos papírjaimon” – mondja Johanna.
A
legsúlyosabb támadások más gyerekek szüleitől érkeztek. Névtelen telefonok
jöttek az iskolába azt követelve, hogy rúgják ki „a szörnyet” az osztályból.
Az úszásoktatás során is nehézségek merültek föl – hogyan lehet elrejteni a
péniszt a bikiniben, illetve melyik öltözőbe kellene bemenni. „Nem engedték sem
azt, hogy a lányöltözőbe, sem azt, hogy a fiúöltözőbe menjek be, úgyhogy végül a
tanárokkal együtt öltöztem” – mondja Johanna.
Anke minden tőle telhető segítséget megadott: „Johanna sokszor azzal jött haza,
hogy az iskolában szörnynek vagy hermafroditának nevezték, én pedig meséltem
neki arról, hogy engem hogyan csúfoltak gyerekkoromban az alacsonyságom miatt.
Elmagyaráztam neki, hogy megtette a maga választását, és most ki kell állnia
önmagáért.”
A következő akadályt Johanna számára a serdülőkor jelentette.
„Amikor elérkezett az ideje, kapcsolatba léptünk egy felnőtt transzszexuálissal,
aki mesélt nekünk önmagáról. Most már nőként él, de 40 éves koráig nem hajtották
végre rajta a nemi átalakító műtétet.
A találkozás után Johanna
elhatározta, hogy elkerüli, hogy kiszélesedjen a válla, markánsak legyenek az
arcvonásai és férfiakra jellemzően mély legyen a hangja” – mondja Anke.
Ennek érdekében viszont meg kellett gátolni, hogy a testében hamarosan termelődő
tesztoszteron kifejtse hatását. Elmentek egy endokrinológushoz, aki segíthetett
ellenőrizni Johanna hormontermelését. Versenyfutás kezdődött az idővel.
Amikor megtalálták a megfelelően empatikus szakembert, a továbbiakban Anke,
Johanna és Hans Georg feladata az volt, hogy rábeszéljék az orvosokból,
jogászokból és egy papból álló etikai bizottságot, hogy adják meg a jogi
engedélyt, amely Johanna hormonkezelésének megkezdéséhez volt szükséges.
Ankének és Johannának sikerült meggyőznie a szakértőket az eset érvényességéről,
így elkezdődhetett a hormonkezelés. Bár a hozzáállás még nem egyértelműen
pozitív, Johannát egyre többen fogadják el, mióta ő és Anke elmesélték
történetüket egy német televíziós adásban. Most már időnként kedves szavakkal
szólítják meg az utcán, az emberek gratulálnak neki, kevesebben csúfolják.
A teljes nemi átalakító műtét még hosszú évekre van, de Johanna már most is várja. „Sosem éreztem úgy, hogy a péniszem a testem része lett volna” – mondja.
Ő és Anke addig is megpróbálja
rávenni a német hivatali rendszert, hogy hagyja jóvá, hogy a személyi
igazolványban Johannesről Johannára változtassák a nevet, de tisztában vannak
vele, hogy ez a küzdelem sokáig elhúzódhat.
„A szülőknek oda kell figyelniük a gyerekeikre. Sok Johannához hasonló gyerek
van, ezért is döntöttünk úgy, hogy történetével a nyilvánosság elé lépünk” –
mondja Anke.
„Sokan már felnőttek, de gyerekkorukban a szüleik és az iskolák, ahová jártak,
szőnyeg alá söpörték a kérdést, és az ott is maradt, évekig elrejtve. Ennek meg
kell változnia."
Mérföldkövet jelentő ítélet Johanna ügyében
Johanna, aki most 14 éves, a legfiatalabb transznemű ember a német jog történetében, akinek engedélyezték a női hormoninjekciókat. Amikor a német etikai bizottság jóváhagyta kérelmét, megnyitotta az utat, hogy a transzszexualizmus eseteit a jövőben kedvezően ítéljék meg. Még a német sajtó is méltatta Johanna bátorságát; a nagy tiszteletnek örvendő német bulvárlap, a Der Bild támogatta őt és az édesanyját, Ankét kampányukban, hogy elismerjék Johanna jogát arra, hogy nőneműnek tekintsék.
Vissza a TS-információs részhez: „A korai nemváltás”
Vissza Lynn TS-információs oldalára